Mindenki tudja, milyen a palotapincsi. Nap mint nap találkozunk velük, ahogy öreg nénik sétáltatják a palotapincsijüket. Mert ugye létezik öreg néni tacskóval, meg öreg néni palotapincsivel. a fiatal tűsarkú libák általában westie-t vagy egy havanese-bolognese-maltese klántagot sétáltatnak. De nem csak a kis fehérből van többféle, hanem a palotapincsiből is. Pontosabban 3. Azaz három fajtára lehet ráhúzni a "palotapincsi" jelzőt, ezekből az egyikre a "palota" szó még jogosan ráhúzható, a pincsi azonban egyikre sem. Hiszen a pincsek, gyakorlatilag a társasági kutyák "bichon" csoportjával egyeznek meg, ezek pedig elsősorban Franciaországból származó kicsi, fehér kutyusok.

1: Pekingi palotakutya

Rövid lábú, jellegzetesen ringó járású, kis termetű kutya. Rövid, nyomott orra van és nagyon szép hosszú, tömött szőre. Jelzőkutyának használták az ókori kínai császári udvarban, féltve őrzött kincsek voltak. Ha egy kutyát mégis el kellett ajándékozni valamelyik nyugati előkelőségnek, a kiskutyával üvegszilánkot etettek, így mire az új tulajdonosához ért volna, elpusztult. Első példányai 1860-ban kerültek Európába, mikor a britek lerohanták és kifosztották a pekingi császári udvart.

2: Tibeti spániel

Csak a neve spániel, tulajdonképpen a Pekingi palotakutya rokona. Rövidebb szőrű és hosszabb orrú, kevésbé eltúlzott változat. A tibeti kolostorokban laktak és állítólag még a szerzetesek imamalmait is hajtották. Személyes felmérésem szerint ők vannak többségben a magyarországi palotapincsi populáción belül.

3: Japán Csin

Egyéb neve a Japanese Chin vagy a Japán spániel. A Pekingi palotakutyánál valamivel magasabb és vékonyabb csontú, a szőre felnőtt korában lesz igazán hosszú. Még Viktória királynő is tartott belőlük. Régebben kisebbek, finomabbak voltak. Hazánkban ez a fajta a legkevésbé elterjedt, i.sz. 700 körül alakult ki, tehát a Tibeti spánielnél (i.sz. 1600) régebbi, azonban a Pekingi palotakutyánál (i.sz.100) fiatalabb fajta.