Kutyások, de még inkább nem kutyások körében zajlik élénk vita arról, hogy mi a jó az ebeknek. Lakás vagy kert, ez itt a kérdés.
Mint minden, az életet leegyszerűsítő kérdésre, erre is csak egy értelmes választ lehet adni: Az attól függ.
De mitől? Nyilván sok mindentől. Elsősorban a lakás illetve kert egyéb tulajdonságaitól, a gazdával és/vagy sétáltatással eltöltött időtől, a kutya fajtájától, lelkétől, lelkünktől, stb.
Aki egyszerűen elintézi a dolgot, hogy a kutya nem való a lakásba, valószínűleg csupán az áhítozó gyermekét akarja ezzel leszerelni, fél a kutyáktól, vagy elege van a sok kutyaszarból. Mellesleg az utóbbival teljesen egyetértek. Aki viszont emberi ételt főz mindennap a kutyájának és együtt nézik este a tévét a kanapén fekve, annak az embernek gyerekre és barátokra van szüksége.
A farkast nagyjából 17000 évvel ezelőtt kezdték el háziasítan az őseink (bár "a lehújabb kutytások szerint" úgy tűnik, 31 700 évvel ezelőtt is voltak már az ősemberek mellett domesztikált kutyaszerű farkasok). A jégkorszakban még az emberi közösségek is teljesen mások voltak. Barlangokban laktunk akárcsak sok ragadozó állat, étkezési és tisztálkodási szokásaink sem voltak igazán különbözőek. Ekkor az "őskutyák" teljesen együtt éltek az ősemberrel. (hogy hogyan, azt majd egy másik posztban írom le.) Azóta, ahogyan az ember életmódja változott, úgy változott a kutyáké is. Emberi életmódból nagyon sokféle van, nagyjából ugyanannyi, ahányféle "kutya-életmód" létezik. Így aztán nincs értelme egy kalap alá venni mondjuk egy Kaukázusi juhászkutya és egy Pekingi palotakutya létszükségleteit. Míg az előbbi még most is leginkább az ázsiai sztyeppéken őrzi a nyájat, és harcol a farkasokkal, medvékkel, orvvadászokkal, addig az utóbbi a XIX. századig nagyjából ki sem mozdult a Tiltott Városból.
Az a baj, hogy manapság a legtöbb ember teljesen elszakadva él a természettől, így aztán nem tudja, hogy hogyan bánjon annak egy kis részletével, egy állattal. Az egyik szélsőség, aki gyerekként kezeli őket. Ebben az elképzelésben a legnagyobb problémát az okozza, hogy amíg a gyerek felnő, és megérti, hogy miért nem lehet homokkal megdobálni a szomszéd Julcsit ha az elvette a lapátját, addig a kutya sosem "nő fel" emberi értelemben, tehát nem elmagyarázni kell neki a dolgokat, hanem idomítani. Szebb szóval nevelni, de ez akkor is idomítás, pontosabban operáns kondicionálás. Aki gyerekként kezeli a kutyáját, nem tanítja meg az alapvető engedelmességi feladatokra (gyere ide; ül; ereszd el a szomszéd nénit), és ez veszélyekkel jár. Nem csak másokra nézve, de saját magára is, hiszen az állat szempontjából a család a falka, egy hierarchikus szerkezettel, amibe ő is beletartozik. Ha lehetőségét érzi, megpróbál előrébb lépni a rangsorban. Ez az esetek egyik felében nem jár problémával, a másik felében történnek viszont a "gazdaharapások", ennek folytatásaként a kutya eladása, elhajtása, elaltatása.
Aki tárgyként kezeli a kutyáját, annak viszont szinte teljes mértékben az eb látja kárát. Nem foglalkoznak vele, kikötik a kert végébe egy láncra, ha már öreg, elviszik egy sintértelepre ( a kutyamenhelyek lakói 65%-ban leadott kutyák!), vagy eleresztik valahol a közeli erdőben.
Összefoglalva, nem az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy hogyan tartjuk a kutyánkat. Ha sokat foglalkozunk vele, nem igazán számít, hogy épp betonon, parkettán, padlószőnyegen vagy füvön éli le az életét. Az viszont igaz, hogy a "foglalkozás" általában sétáltatást és egyéb szabadtéri tevékenységeket jelent, így ökölszabályként el lehet modani, hogy minél többet van velünk a szabadban az állat, annál jobb neki.