Egyre kevésbé lesznek spánielszerűek következő fajták, habár inkább ezekből a típusokból kerülnek ki a ma is "spánielként használt" vadászkutyák.

2: Springer típusú spánielek

Régóta használt vadászkutyák, a cocker spánielekkel rokon fajták, de annál nagyobb, elegánsabb felépítésűek. Az Angol springer spániel (képen) kevésbé népszerű, mint a cocker, ennek ellenére ezt a fajtát is inkább családi kutyaként tartják manapság. Tulajdonképpen az eredeti spániel legkevésbé megváltozott leszármazottja, közvetlen ősének a már kihalt Norfolk spániel tekinthető. Feladata - kajtatóebként - a vad megkeresése és felzavarása volt, innen a "springer" név, ugyanis a vadat "ugrásra" kellett késztetni. Agarakkal, vérebekkel együtt is gyakran használták. Feladatai közé tartozott még a lelőtt vad apportírozása, vagyis vadászhoz való visszavitele is. 1570-ben tesznek először említést róla, mint Springer spániel. Az FCI az angolon kívül még 2 springer típusú spánielt ismer el, egyikük a  szintén brit fajta Welsh springer spániel. Szinte mindenben hasonló angol rokonához, kicsit alacsonyabb fajta, feje "kopósabb", kevésbé hasonlít a cockerhez. A harmadik fajta a Breton spániel, mely a francia Bretagne félszigetről származik. Tulajdonképpen a breton és a brit nép sem áll túl messze egymástól... Természetesen a fent említett fajtákhoz nagyon hasonlít, a feje szélesebb, szőre rövidebb és a lábai hosszabbak. Azon ritka testfelépítésű kutyákhoz tartozik, akik magasabbak, mint hosszabbak. Ezek a hosszú lábak kölyökszerűvé teszik felnőtt korában is. Kedves kutyák, ugyanakkor kissé makacsak, önfejűek, de természetesen, mint minden kutyánál, következetes neveléssel ez is kiküszöbölhető. Gyerekekkel jól kijönnek, szeretik a mozgást, de a napi séták elegendőek számukra. 

3: Nehéz spánielek

Önkényes csoportosításom ezen részébe két fajta tartozik.  A Sussex spániel, mely szintén hasonlít a Cocker spánielre, ám annál alacsonyabb, "bassettesebb", nehezebb testfelépítésű. Látszik rajta, hogy a vérebek is az ősei közé tartoznak. Bár inkább csak közvetve, mivel a fajta a Clumber spánielből (képen) vált ki, amelyet közvetlenül a vérebekből alakítottak ki. A Sussex spánielt sokáig csak a Clumber egyik változatának tekintették, először J. Fuller Sussex megyéből kezdte el őket külön tenyészteni. Már 1847-ben önálló fajtaként létezett, a mai napig nem ért el magas népszerűséget. Még nála is "nehezebb" fajta a Clumber spániel. Nevét a Clumber kastélyról kapta, ahol Newcastle hercege először hozott létre egy tenyészetet. Valószínűleg a Basset hound-dal való keresztezésnek köszöhetik mai formájukat. Leginkább fácánokra és kacsákra vadásztak vele, szép komótosan. A herceg már nem a megélhetés miatt, hanem csak kedvtelésből vadászott, így nem feltétlenül volt szüksége arra, hogy a gyors kutyái után rohangásszon. Ment a clumberjei után, aztán ha valamit fölzavartak, lelőtte.

 Előzmény itt, folytatás pedig itt.

Az első világháború után néhány aktív vadász kivált az akkoriban Németországban erős Foxterrier Klubból, hogy egy olyan fajtát alakítsanak ki, amelyet kizárólag a vadászatra szelektálnak. Így határozta el a tapasztalt vadászkutyatenyésztő-tudor Rudolf Frieß, Walter Zangenberg és Carl-Erich Grünewald, hogy egy fekete-cser vadászterriert fognak kitenyészteni. Fáradozásukat véletlenül jött segítség könnyítette meg: Lutz Heck állatkertigazgató 4 fekete-cser színű, tiszta foxterrier tenyészetből származó kutyát ajándékozott a nekik. Ezekkel az állatokkal alapították meg a Német vadászterrier fajtát (jagen=vadászni). Ebben az időben csatlakozott  prgramhoz Dr. Herbert Lackner. Együtt sikerült elérniük, hogy az ősi szálkásszőrű terrierek és a Welsh terrierek tudatos keresztezéssével megszilárdítsák az új fajta wesen-ét, azaz hogy szilárd és öröklődő kinézet és belső tulajdonságok jellemezzék ezt az új fajtát. A tenyésztők nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy egy sokféleképpen használható, energikus, ellenálló, jó vadászösztönű és vízkedvelő kutyát kapjanak. 1926-ban alapult meg az első jagdterrier klub, és mindmáig a legfontosabb a tenyésztésben a vadászatra való alkalmasság. Ugyan láttam én már agilityben jeleskedő német vadászterriert, azért még ma is leginkább kotorék munkára használják, és élessége, nagy vadászösztöne miatt nem való lakásba, kezdő kutyushoz, ölebként. Bátor, a fájdalmat szinte alig ismeri, de más kutyákkal nem feltétlenül jön ki jól, erős nevelésre van szüksége.

A vadászkutyás sorozatban már írtam a spánielekről, de megérdemelnek több említést is.

A legrégebbi kutyatípusok egyike a spániel, a kajtatóebek közé tartozik. Kajtatóeb, azaz felkutatja s felzavarja a vadat a rejtekhelyéről, hogy aztán a vadász lelőhesse. Látszik, hogy ez a vadászati stílus eléggé közel áll a farkas "stílusához" (a kopóké áll a legközelebb), tehát nem kellett olyan sokat fejlődni az ember-kutya kapcsolatnak ahhoz, hogy spánielekként használhassák a kutyákat. Elsősorban nyúlra, madarakra vadásztak velük. Spanyolországi származásuk nem bizonyított, sőt, mégis Angliában történt a XIX. században, hogy a típus különböző fajtákra vált szét. Ezért is van, hogy a legtöbbjük Nagy-Britaniából származik.

Nincs igazán hivatalos csoportosítás a spánieleken belül, ezért önhatalmúlag én alakítottam ki őket.

 1: Cocker típusú spánielek

1873-ban, az első angliai Kennel Club megalapításával hivatalosan is szétválasztották a "springing" és a "cocking" spánieleket. Cocker, azaz a Woodcock (Erdei szalonka) vadászatára "szakosodott" kutya. Akkoriban ez a madár gyakori vadászcél volt. Ez volt az Angol cocker spániel. Tenyészbázisa Devonshire-ben és Wales-ben volt, onnan indult világhódító útjára, és 1970-re bekerült a 10 legnépszerűbb fajta közé. Manapság leginkább kedvencként tartják. Az Angol cocker és a Sussex spániel keresztezéséből tenyészették ki a Field spánielt, mely külsőleg nagyon hasonlít elődjeire. Eredetielg a cocker egyik típusaként tartották számon, csak 1892-től kezdték el külön fajtaként tenyészteni. A cocker spánielnél hosszabb testű és orrú fajta, de a leglényegesebb eltérés, hogy míg az előbbi utat talált a családi otthonokba, addig a Field spánielt ma is leginkább vadászatra tenyésztik. A harmadik cocker típusú spániel kinézete miatt nem, csak neve és származása révén sorolható ebbe a csoportba. Ez az Amerikai cocker spániel (képen). Nem tudatos teyésztés eredménye, hanem miután az Angol cocker Amerikába került, az ottani tenyésztése más irányt vett, olyannyira, hogy végül már egy másik kutyafajtáról beszélhettünk. Tulajdonképpen a kinézete követte a "funkciót" hosszabb szőr, boltozatosabb koponya (kölykösebb), nagyobb szem, rövidebb test (kölykösebb), mindez kellett ahhoz, hogy tökéletes ölebbé váljon. Ugyan vannak Amerikai cockerek, akik indulnak vadászeversenyeken, de leginkább kedvencént tartják őket ragaszkodó és barátságos természetük miatt.

Folytatás itt és itt.

 Kutyások, de még inkább nem kutyások körében zajlik élénk vita arról, hogy mi a jó az ebeknek. Lakás vagy kert, ez itt a kérdés. 

Mint minden, az életet leegyszerűsítő kérdésre, erre is csak egy értelmes választ lehet adni: Az attól függ. 
De mitől? Nyilván sok mindentől. Elsősorban a lakás illetve kert egyéb tulajdonságaitól, a gazdával és/vagy sétáltatással eltöltött időtől, a kutya fajtájától, lelkétől, lelkünktől, stb.

Most következzenek azok a kutyák, akikről a legtöbben nem is gondolnák, hogy őseik, a gladiátorok mellett a római arénákban harcoltak. Najó, talán egy Kaukázusi juhászkutyáról mégis. Pedig ő nem is.

2: Hegyikutyák

Szintén az ősi molosszoid típustól származnak, ám a háborúban való munka helyett mint védőkutyák, pásztorkutyák léteztek. Nem szabad összetéveszteni azokkal a juhászkutyákkal, akik a nyájat terelték, szorosan együttműködve a juhásszal. Ezek a kutyák védték a nyájat, a feladatuk volt a farkasokkal való küzdelem, és a tolvajok, rablógyilkosok távoltartása. Később cizellálódott a feladatuk, sokféleképpen használták őket. Például az Újfundlandit vízimentésre, a Hovawart-ot a tanya őrzésére, de mondjuk a Kaukázusi juhászkutya (képen) megmaradt az ősi mesterségénél, a nyáj védelménél.

 3: Svájci hegyikutyák

Tulajdonképpen a hegyikutyák csoportjhoz tartoznak, de már régóta a svájci tanyák és hegyi nyájak őrzői, valamint sokszor használták őket kocsihúzásra is. Könnyebb felépítésűek, mink "külföldi" rokonaik. Németül különbözőképpen is hívják őket. Míg a hegyikutyák neve "berghund" (berg=hegy), addig a svájci kutyákat összefoglalóan Schweitzer Sennenhund-nak nevezik. A "senn" szó havasi pásztort jelent. 4 fajta tartozik ide, nevükben benne van a származási helyük is. Legismertebb és képviselőjük a Berni pásztorkutya (képen), az egyetlen hosszűszőrű, de van még a közepes Appenzelli hegyikutya, a rövid lábú Entlenbuchi hegyikutya éa a molosszoid jellegzetességeket leginkább mutató Nagy svájci hegyikutya. Érdekesség, hogy a színe mind a négy fajtának azonos.

 4: Molosszoid ölebek

Mint minden kutyatípusból, ebből is van miniatűr változat, mely manapság leginkább társasági kutyaként funkcionál. A mini bulldogok, masztiffok története azonban nem ilyen egyszerű. Amikor a kutyaviadalokat megtiltották, nehezebben lehetett nagy harcikutsákat tartani. Ez az időszak egybeesett az Ipari Forradalommal, amikor is az emberek a vidékről bevándoroltak a városokba. Kisebb helyen kisebb kutya kellett, ráadásul nem volt már szükség azokra a kutyákra, akik a vágóhidakra haladó marhákat kordában tartották. Elég volt már a kisebb bulldog is. Így alakult ki Franciaországban a manapság közülük legnépszerűbb Francia-bulldog (képen), Amerikában a Boston-terrier, Angliában az Angol-bulldog és a Mopsz, Belgiumban a Brüsszeli, a Brabanti és a Kis belga griffon.

Oroszul Kavkazskaïa Ovtcharka. A közép-ázsiai Juhászkuyával együtt mondhatni a legfélelmetesebb kutyák, mindketten a hegyikutyák közé tartoznak. Ők azok, aki nem valók lakásba, de még városi kertbe sem. Az ő hazájuk az ázsiai sztyepp, ahol csak a pásztorok a nyájjal és a vadállatok járnak. A Kaukázusi juhászkutya feladata össze sem hasonlítható mondjuk a mi kedvelt pásztorkutyánk, a puli munkájával. A komondorhoz hasonlóan nem a nyáj körül futottak, terelték azt, hanem megküzdöttek a nyájat megtámadó farkasokkal, medvékkel, emberekkel. Nem a játékra lettek kitenyésztve, hanem a védelemre és a végsőkig tartó harcra.

Index főoldalon volt az Ebenci Klopédia!

Remélem továbbra is nézitek, kommentelitek a blogot.

A screenshot nagyban itt megtekinthető.

Föl is tenném hirtelenjében a nagy kérdést: Miről írjak?

Kutyafajtákról? Ha igen, milyenekről?
Kutyanevelésről?
Kutyás sportokról?
Kutyás politikáról és kutyás erkölcsökről?
Bármi egyébről? Macska, ló, anyám tyúkja?

 Nem igazán jó cím ennek a bejegyzésnek a molosszusok, mert nem csak kétszáz kilós, lógóbőrű, rövidorrú, félelmetes kutyákról fogok írni. De a következő fajtákban közös (talán egyedül ez), hogy őseik a molosszusok. Ma vannak köztük dogok, ölebek, bulldogok, hegyikutyák.

De mi is az a molosszus?

A Molosserek egy királyi nemzedék voltak Epirusban (Epirus a Balkáni félsziget délnyugati részén fekszik, ma félig Görögországhoz, félig Albániához tartozik). Nevüket később nagy, félelmet keltő védőkutyáikra is használták az akkori emberek. Nagy Sándor is ilyen kutyákat használt a hadjáratain, de elsősorban nem mint harcikutyákat, hanem mint hadikutyákat, akik a tábort védték. Akkoriban nagyon sokat értek ezek a kutyák, és hogy a Jón-tenger partján élő emberek megőrizzék a monopóliumukat, csak kan kutyákat adtak el, szukákat sohasem. A molosszus szóból származik a mai masztiff szavunk.

Besorolás

Eléggé nehéz. Legjobb, ha ismét az FCI besorolását veszem alapul. Dogszerű kutyák, hegyikutyák és svájci hegyikutyák, de ehhez hozzáveszem még az ölebek között található molossszoid kutyákat.

1: Dogszerű kutyák

Az "igazi" molosszusok. Masztiffok, bulldogok, dogok, egyebek és ezek keverékei. Leginkább a melegebb országokból származnak, régen bikaheccelésre, kutyaviadalokra, házőrzésre, emberőrzésre tartották őket. Mivel szinte mindig a gazda utasításait kellett követniük, megtanultak szorosan együttműködni az emberrel. Ide tartozik a legtöbb "nyomott orrú" fajta. Érdekes, hogy mivel rövid az orruk, és viszonylag előre áll mindkét szemük, az emberekéhez hasonló a látásuk. A vadászkutyáknak, és az egyéb hosszú orrú kutyáknak (meg a lovaknak, farkasoknak) a fejük két oldalán helyezkednek el a szemeik, így a perspektivikus látásuk nagyon jó (nagy területet látnak be), viszont a térlátásuk rossz (a két szem látómezeje csak kis területen metszi egymást), a rövidorrú fajtáknál viszont fordítva: kis látómező, nagy térlátás. Ennek következménye, hogy az utóbbi kutyák jobban észlelik az apróbb mozgásokat, mint például az arcmimika, így genetikailag (is) "jobban megértik a gazdit".  

Legismertebb képviselőjük talán a Bulmasztiff (képen), de sokaknak a masztiff a Nápolyi masztiffot jelenti, a bulldog az Angol bulldogot, a dog pedig a Német dogot, amit sokan tévesen Dán dognak neveznek. Angolok hívják Great Dane-nek, a magyar elnevezés Német dog. De rajtuk kívül ide tartozik még a Német boxer, az Argentín dog, de még a Shar Pei is.

Az emberekkel nagyon barátságosak, de persze nyilván itt is van kivétel. Kanoknál előfordul, hogy más kanokkal összekapnak a dominanciára való törekvésük miatt, ezért következetes nevelésre van szükség. Nem kellenek nagy fortélyok, mivel ezek az állatok azonnal megértik, mit akarunk tőlük. És ennek megfelelően vagy megcsinálják, vagy nem. Mert nagyon nagy csibészség is lapul ám bennük. Ha lehet, kibújnak a szabályok alól. Sokszor szinte lehetetlen ellenállni egy masztiff nézésének, de meg kell próbálnunk, mert nincs szebb, egy gazdájára odafigyelő, engedelmes kutyánál. Talán csak sok együtt játszó molosszus-kölyök.

 Sokszor írtam már az FCI-ről, párszor az AKC-ról is. Sőt, ha egy kutyafajta kerül bemutatásra, a címben mindig ott van, hogy FCI-kettőspont-szám.

Nos, alapvetése a blognak, hogy kutyafajták léteznek. De mitől is fajta a fajta? Mert ugye ez nem olyan jól körülhatárolható dolog, mint a faj: "...élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni." Persze ennek a definíciónak is csomó hiányossága van, de nekünk megteszi. Mert ez alapján a világ összes kutyája egy faj. Sőt, a farkas is beletartozik ebbe a fajba. Különben nem lennének keverékek. Külön fajták léteznek, azonban ennek a definíciója közel sem olyan jól értelmezhető: "a fajtán belül az egyedek tulajdonságai viszonylag homogének, és a többi fajtától eltérőek." Én a következő definíciót találtam ki: "Fajtának nevezhető az a fajon belül elkülönült populáció, amelyet valamilyen tenyésztői szervezet elismer." Természetesen ez leginkább a domesztikált állatokra, de ülönösen a kutyára igaz.

 Most jöjjön az a pár vadászkutya, amiket egyik eddig említett csoportba sem lehet igazán besorolni.

°: Afrikai oroszlánkutya

A Rhodesian ridgeback 

tiszteletet parancsoló, tekintélyes állat. Jellegzetessége a háta közepén nyíl alakban visszafelé növő szőr, melynek a neve ridge (Ahogy az a Thai ridgeback-nál már írtam). A Dél-Afrikában élő hollandok, a búrok tenyésztették ki a XIX. században, a neve a standardalkotó országhoz (Rhodesia, ma Zimbabwe) kötődik. Oroszlánvadászatra használták őket, több kutya harcolt egy oroszlánnal, többnyire sikerrel. Ma egyre divatosabb kutya, Magyarországon is viszonylag elterjedt. Az Afrikai tenyésztői szervezet eredetileg a vizslák közé sorolta, de később inkább a kopók csoportjába rakta át. Azonban az afrikai vadásszövetség inkább a "cur" típusú kutyák között tartja számon a rhodesiai ridegback-et, mely egy igen ősi és nehezen meghatározható csoportja a kutyáknak. Leginkább a nagytestű terriereknek felelnek meg. Azon is vitáznak a kynológusok, hogy az Afrikai oroszlánkutya inkább a szemével vagy inkább a szaglásával vadászik.